Metanoia Lomtár – meditációs objektumok hendikepje a Budapest Galériában

Jeles András megnyitó szövege: Kicsit messziről kezdem: az úgynevezett alkotó munkával egy életre eljegyzett figurák esetében létezik egy többnyire rejtett, de magát a szóban forgó működést radikálisan meghatározó mentális mintázat, amelyből elég nagy biztonsággal megjósolható – énszerintem – a művek komolysága, s ha szabad így mondani: megbízhatósága.

Itt tehát egyelőre még nincs szó kvalitásról, a mű szépségéről, újszerűségéről s hasonlókról, csakis az alkotó munkával eljegyzettség hitelességéről: voltaképpen a fiziológiai alkalmasság mintázatáról-kérdésköréről. Érzem, megvan bennem a késztetés, hogy még sokáig körözzek a célba vett mondandómhoz közelítve, hiszen az egyszerre szokatlan és nevetségesen semmitmondó, ugyanis nyíltan kimondva, arról a problémáról van szó, hogy az alkotó ember milyen mértékben és milyen intenzitással képes magától értetődően, minden külön ráfordítás nélkül „magánál lenni”. Bizonyos nézőpontból ez a kérdés meglehetősen ironikus, sőt, gonosz kérdés, beismerem. Tudniillik fontosságát egy csapásra értik mindazok, akiket érint, és semmit mondó azoknak, akik az érdekeltek körén kívül állnak.

Ami mármost ezt a Pero nevű „figurát” illeti, akinek szelleme és működése engem az imént elmondottak felemlítésére késztetett, s akinek műveit, színházi teremtőkedvének különös tárgyait-dokumentumait áttekinteni e kiállítási térbe eljöttünk, szóval most már konkrétan Peróra terelve a szót, kijelenthetem, hogy ő bizony mindig, életének minden pillanatában, minden külön ráfordítás nélkül: „magánál van”! Ez pedig szinte egyedülálló teljesítmény! Az persze nagy kérdés, hogy egy ilyen adottság jót tesz-e az ember egészségének, vagy mondjuk milyen hatással van családi életére, és így tovább –, de ez már az a kérdéskör, ami e pillanatban nem ide tartozik.

Most pedig engedjék meg, hogy néhány szót szóljak ezekről a különös tárgyakról itt körülöttünk, Pero színházi működésének e páratlan mementóiról... Ahelyett azonban, hogy erre rátérnék, engedjék meg, hogy felolvassam egy húsz évvel ezelőtti írásomat, amelynek számomra immár egyetlen jelentősége van: az, hogy mély rokonságot mutat a „Metanoia Lomtár” tárgyaival és szellemiségével...