Perovics Zoltán:
Artopédlandia lobogója újrahasznosított papírból készül, minimum egy törlésre alkalmas hosszúságú WC-papírsáv. Színe a fehérhez közelít. Törtfehér.
Vissza kéne feküdni, hátha felébredek.
Mars, vagy holdparcellák? Igen azok érdekes alternatívák különösen arra, hogy saját őrületünk kozmikus perspektíváját is megalapozzuk, persze a mammon és középszerűség szenzációs zsebében, mindig is ott tülekedtek a horror-cukorkák/szemek/szívek/ gumibajuszok, digitális-szögesdrót-csatornák, volk-bon-bon-folk-füttyfürüttyök, stb.
Halász Pétertől az efféle kategorikus kijelentés, mint "az egyetlen igaz színházi ember", távol állt. Olyannyira, hogy ilyen kijelentést nem is tett senkiről. Halász a képtelenségek efféle csábító, sekélyes/gigászi csapdáit körültekintően/egyéb-más elfoglaltság miatt is kerülte. Nem csak ezért/azért, de nem fölösleges egy csepp utólag-előre interjú a forrásból, különben ott vagyunk, ahol az "állítólag", amellyel tényleg lehet wannabe bájos-bohó hírnökként bíbelődni; de attól az még úgy marad: édes-sötét és árnyékos cool-vidék. Ez esetben a cool az lenne, ha a kaszásnak elegánsan és részvéttel beintő távozó élő kijelentéseit idézné az aktuális cool szakértő. Ha nem, akkor meg igazabb a csitt, benne a cool, az a cool. Csendes cool, mert csendben cool.
Apa, a halacska nem terem fán?
Miért?
Mert ha ott fickándozna akkor leszakítanám és megenném, mint egy szép piros almát.
Benda Balázs nevetve mesélte, hogy az álmában kerékpáron érkező halál hosszú ősz haját hátrafésülve viselő, hanyag eleganciájú férfi volt. Megkérdezte tőle, hogy felülhet-e a csomagtartójára, hogy elviszi-e. A halál azt válaszolta, hogy: - Nem. Nem viszi el. Nem ülhet fel. Még nincs itt az ideje.
Balázs két kezét csípőjére téve – ez gyakori szokása volt őnéki – angyalosan hozzámosolyogva ismételgette, hogy a halál egyáltalán nem félelmetes, de sőt nagyon is barátságos, rokonszenves és szimpatikus. Jött belőlem az átellenes lelkesedés, hogy igen valóban az, rokonszenves és szimpatikus halál. Éppen azért a legrokonszenvesebb és legszimpatikusabb, mert nem akarta, hogy felülj a csomagtartójára. Az még vonzóbbá teszi, hogy nem akarta. Éppen azért, nehogy az megtévesszen...ne akard, hogy elvigyen! Balázs! Ne ülj fel neki!
"Nem elég, hogy Dzsén jól eszik és jól szopik!" Ne higyjetek azoknak, akik rám hivatkoznak és engem idéznek!
Pszeudo Benda Balázs
Vertikális szögesdrót, mint ami az ég és föld között feszül, mint ami énem, gerincem, örökségem, tradícióm, kultúrám, határa/korlátja és átjárója, kiteljesítője, azok metszéspontja, ami elválaszt és összeköt, mint enyém, privátterületem, nyelvem, szemellenzőm, halálom, saját, vagy kozmikus börtönöm, védett területem, önmagam lágere, szabadsága, vagy pl. értelmezésem szögesdrótja, most itt...
Egy nemzetközi koprodukcióban készülő fantasy-horror-rajzfilm JM-díjas mellékszereplője meséli egy még jelentősebb mellékszereplő kollégájának szorult helyzetük közepette - ti. mindketten, egy meglehetősen lepusztult tokiói kapszulaszálló kapszulájába vannak erotikusan beleszorulva, - az alább következő egyoldalúnak tűnő dialógusban: - Az utolsó emberi lény talán éppen úgy hűl majd ki, hogy az ultra-időben belőle kinéző kicsiny emberállat azért még jól láthassa, hogy a föld anyukája, a verejtékezve fortyogó/sistergő lávatengerek és elemek iszonyú táncát fokozva és szelídítve, az őrület alkonyát a földre terítve és tengelyből áradó tagjaival az egész ember nélküli maradékot emelve/fürdetve, hang nélkül kikacagja: - Íme, az ember-pirkadat! A jelentősebb mellékszereplő, csak extázisuk csúcsán rebegi hozzá:
- Eszem, e szem... Szemérmem szemére szem érme.