Danyil Charms Projekt - Metanoia/Theater La Pushkin koprodukció
Danyil Charms
Theater La Pushkin - Metanoia Színház (Oroszország-Magyarország) előadása
Rendező: Perovics Zoltán, Oleg Zsukovszkij
A színház megszállottjai
Trifonov Dóra a Flórián Műhelyben és a Szkénében járt
Titkokkal teli, izgalmas és mély színházi pillanatokat rejtő előadás életének fázisait láthattuk a most megnyílt (a próbáknak és a munkabemutatónak otthont adó) Flórián Műhelyben és a Szkéné Színházban: Perovics Zoltán és Oleg Zsukovszkij 2005 tavaszán Drezdában, egy konténerből kialakított "színházi" térben kezdett el dolgozni a Danyiil Harmsz Projekt címet viselő előadásán.
A munka azóta is folyik: a most (egymást követő napokon) látható előadások között is lényeges különbségek voltak. A játék végeérhetetlen öröme, a kísérletezés, a (tovább)gondolkodás élvezete érződik a produkción. Zsukovszkij valóságos színházi világutazó: a Derevo, a Formalnij és az Ache Színház tagjaként, majd szólistaként járja a világot, hazánkban évről évre feltűnik a szegedi Thealteren. "Pero színháza a rend színháza" – írja Halász Péter. A Metanoia Különítmény élén megszállott aprólékossággal kidolgozott, a vizuális dimenzió teljes felértékelését valló előadásaival valódi színházi alternatívát kínál.
Az előadás ihletője, a húszas–harmincas években élt Danyiil Harmsz, az orosz abszurd és groteszk kiemelkedő alakja, pályáját racionális elemeket és nyelvi mágiát egyesítő költőként kezdte. Központi témája az értékek és fogalmak relatívvá válása. Legismertebb művei gyermeki kreativitást, bohózati elemeket, brutalitást és lírát szintetizáló,
filozófiai kérdésekre, metafizikus élményekre fogékony, pár oldalas írások, melyeknek elemei motívumszerűen csengenek vissza az egyórás előadásban. Nagyrészt szavak nélkül: mozgással, pantomimmel, képekkel és erős vizualitással megérzékítve.
Perovics és Zsukovszkij: két vérbeli színházi lény. Két clown. Természetes közegük a színpadi létezés, az előadás terében nem is léteznek másként, mint bohóc szereplőkként. Mikor a nézőtérre érkezünk, már a színpadon téblábolnak, rendezgetik kellékeiket, birtokolják a teret; és a tapsrendben sem lépnek ki clown-szerepükből: játékosan reagálják le a taps fokozódását és alábbhagyását. Éltető elemük a színpadi fikció.
Megjelenésük is bohócszerű. Zsukovszkij fehérre kent arccal és festett kesztyűs-karral, kopott-szűk fekete nadrágban és trikóban, kis kerek kalapban, Perovics szintén feketében: frakkban és cilinderben vonul fel az ütemes cirkuszi indulóra.
Bohócjátékuk ötlete eredeti és szellemes: a színpad elején, mellmagasságban egy vízszintesen futó, jó méterrel mögötte, balra egy függőlegesen futó piros fonál feszül a térbe. Éles, szűk fénycsíkok világítják meg őket. Sehol semmi más fény. Zsukovszkijé a vízszintes, Perovicsé a függőleges fonál. Külön-külön, egymástól – látszólag – függetlenül játsszák szólójátékaikat rugalmas fonalaik mentén. Két bohóc-sziget.
Zsukovszkij számtalan kelléket használ: meg nem gyulladó gyufát, összegabalyodott zsineget, kézre-fejre húzható nejlonzacskókat, kiaggatott vécépapírdarabokat, piros zoknit, az égből láthatatlan damilon előhimbálódzó fogkefét vizespohárral, pici piros szalag masnit, lisztet és üres műanyag dobozt, amibe aztán begyűjteni igyekszik a levegőben kavargó lisztfelhőt… Szerencsétlenkedése, tárgyakkal folytatott küzdelme esendő és kedves-mulatságos. Legszebb pillanata, amikor késsel-villával a kezében saját testét sózza, vágja, szúrja, harapja és eszi meg.
Sorra húzza elő a kellékeket a kis kulisszák mögül, és sorra dobálja is el őket. A tárgyak és a poénok esetlegesek, játéka szertelen. Zsukovszkij tárgyai a maguk konkrétságában, primer jelentésében kelnek életre a játékokban: a fogkefe fogkefe, a gyufa gyufa, és így tovább. Ha egy-egy pillanatra elkalandozik is elsődleges funkciójuktól, rögtön vissza is tér hozzá. Előveszi, és ha már eljátszott velük, eldobja őket. Megfeledkezik róluk, mint a kisgyermek a megunt játékokról.
Ha Zsukovszkij a szertelen-játékos, akkor Perovics a filozofikus bohóc. Más a technikája is: lényegesen kevesebb eszközzel dolgozik, de azokat újra meg újra előveszi. Belebonyolódik kellékei világába: kibontja a triviális, hétköznapi tárgyakban rejlő játéklehetőségeket, előhívja titkaikat. Fele annyi szkeccse sincs, mint társának, mégis ő a színesebb jelenség, ő vonzza inkább magára a nézői tekintetet. Az ő játéka marad meg inkább emlékezetünkben titokzatosságával, rejtett, leheletfinom színeivel,
feszült izgalmasságával. Érzékeny gondolatmenetről tanúskodó szöszmötölései filozofikus mélységekig hatolnak. Egy köteg hurkapálcikával érkezik: csokornyi virág kel életre kezében. A pálcikák később egyesével, széttörve köszönnek vissza: karmesterpálca, cselló vonója, dobverő – a zenei asszociációk is rendre visszatérnek játékaiban –, két törött szál a fogai között: éhes madárcsőr. Egy vállfát szerel-teker a fonalra: ráakasztott frakkjába belebújva, fogai között egy törött pálcikán a cilinderét tartva, ő maga a kötélen függve megborzongató élmény. A fonal alját befogó kör alakú fémlap hol tükörré, hol kalappá, hol glóriává lényegül át kezei között. Csuklóit tenyérnyi rácsos szerkezetbe dugva kapaszkodik felfelé világa tengelyén, a számára állandóságot jelentő kötélen. Ki a fogságból, ki a sötétségből, fel, a fényforrás felé. Vagy csak magával a fonállal játszik: "megpendítve" sejtelmesen elmosódó, hullámzó rajzolatával.
Nem lehet véletlen, hogy a vertikális szál mentén dolgozó clown rejt nagyobb mélységeket. A függőleges szál vizuálisan is több szintet, több réteget sugall, amit Perovics filozofikus alkata érzékenyen varázsol elő. Zsukovszkij gyakran mintha "csak" bábparavánként használná a zsineget, és játékai horizontálisak abban az értelemben is, hogy szkeccsei egymás mellett, egymás után, egyikről a másikra átlépve, sorban követik egymást. Perovics a látomások mintájára egymásba úszó, egymásra rakódó, egymásba transzformálódó képekben fogalmaz. Zsukovszkij trükkjei lelepleződnek, Perovics megtartja titkait.
Ugyanezt tükrözi tekintetük is: Zsukovszkij folyamatosan keresi a közvetlen kontaktust a közönséggel – ki is mászik a nézők közé, hogy álmos csecsemőként egyesek ölébe kucorodva szeretetet kolduljon. Folyamatosan rájátszik saját nézésére mint a színpadi effektek egyikére. Ez az eljátszott nézés azonban idegenebb és mesterkéltebb Perovics
mélyről fakadó, természetes tekinteténél. Bizalmasan, ismerősként néz ránk, és von be a maga színpadi világába.
Kettejük közül Perovics figurája tűnik a vezetőnek – felnőttnek, de legalábbis nagy testvérnek. Ô csitítja kisgyermekként gügyögő társát, pontos időérzékkel ő állítja meg a hosszan, némán, mozdulatlanul kitartott pillanatot a fonalas rész végén, végül ő önti szavakba az ember nélküli, elhagyott, félelmetes szerzetek és állatok lakta kunyhóról szóló Harmsz-mesét. Perovics a kontroll, az érett szellemi fölény birtokosa – és különös rendet és harmóniát sugall, hogy Zsukovszkij nem lázad az alárendeltség ellen. Hagyja magát vezetni.
A fonalas játék diaporáma-vetítéses árnyjátékba tűnik át. A festői, álomszerűen hullámzó, de borús-felhős vetített háttér mögött a két jó cimbora (árnya) búcsút vesz
egymástól: elválásuk – árnyképpé távolítva, nosztalgikus zongoramuzsikával kísérve, vidáman koccintva – felszabadító derűt sugároz. A cilinderes figura vállán vándorbottal és sejtelmesen áttetsző nejlonzacskó tarisznyával – tartalma a "semmi" – világgá indul; vetített képek váltakozásából felsejlő tájakon jár: füves alkonyati domboldal, reptéri felirat, drótkerítés mögötti vadvirágok, absztrakt pacák és rajzok, felhőkarcolók, gyerekrajzok, női lábak, folyóvíz felszíne, emberi arcok vándorútjának állomásai.
A cilinderes clown már a függőleges fonal mögött játszva életre hívott egy pillangót pici, felizzított, áttetsző nejlondarabkából. Pálcára tűzve követi végig a légies, könnyed kis lény az előadást: a frakk hajtókája alatt a clown szívveréseként lüktet, verdeső szárnyaival elkíséri vándorútján, a vetítő éles fénysugarában röpköd, az utolsó jelenet sötétjében, a csend finom neszei között az egyetlen, kéken pislákoló villanykörte fényében csapkod, csengve hozzácsapódik az éltető fényforráshoz.
A fény, amely a mesében "magától ég", kialszik. A pillangó távolodó és elhalkuló szárnycsapkodása visszhangzik a sötétben. Mint a lepkemotívum, olyan tiszta és tünékeny maga az előadás is. Egyszerűség, könnyed naivitás, tisztaságvágy, valamiféle idealizált alternativitás sugárzik belőle. Nem "korszerű": nem használ technikai bravúrokat, nem provokál, nem lep meg. Mégis melenget.