Előadások - Perovics Zoltán: Haszontalan szövegek gyűjteménye
FEKETE ÉS FEHÉR TRILÓGIA – PSEUDO-VARIÁCIÓK (RÉSZLET)



„A bűn nem akkor legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát és megfertőzi a felismerő-érzéket.”

(Weöres Sándor: Teljesség felé – Fekete trilógia II. – részlet)


(Részletek következnek a Fekete és Fehér trilógiákhoz írt, kizárólag a Haszontalan szövegek gyűjteményében „ránk maradt” – néhány, máig ismeretlen és csak ezért unikális „zsengekori pseudo-variációkból.” Weöres ezeket a szatirikus, banális-aktuálpolitikai felhangoktól sem mentes variációkat éppen a „Jelenség-idő” aktualitásaitól fosztja meg és az „Eszme-időben” emeli örökidejűvé. Természetesen az örökérvényű, univerzálissá tágított variációit csak a Teljesség felé – című kötetében olvashatjuk.)

Fekete trilógia I./a:
Miért vannak a „haza szent Házának” üléstermeiben ízlésesen és gondosan megfaragott ülések? A mai ember tüzet is rakhatna a díszes ülőalkalmatosságokból, hogy a felcsapó lángokon kicsinyes pecsenyéjét tovább sütögesse. Sőt, a már lobogó máglya mellett táncra is perdülhetne, hogy együtt viháncoljon a jókedvűen pukkadozó, a fiatalok


körében állítólag egyre népszerűbb über-mangalica miniszterelnök-jelölttel. Aki nem mellesleg, – de csak és kizárólag – a megfelelő pillanatot várja, hogy feltüzelje az ország összes, nem csak vigyorogva és ásítozva baszkódó oszlopfőjét is.

Fekete trilógia I./b:
Miért van az oltáron keresztrefeszített holttest? Tehetne helyébe a mai ember: egy nyilaskeresztes és párthus-mintás-tunikába ügyesen bebugyolált szakállas mAtyó-babát is. Rögvest le is vezethetné a békességre törekvő „istenfi” megcsúfolt tantöredékeiből és anyukája szűzen fogantatásából, hogy származására nézve a messiás nem más, mint a felkentek leges-legjobbika. Aki, a hideg-jegeces jászolban dideregve, már eleve ói-magyar nyelven göngicsélt, hiszen – és erre bizonyítéka is van – azon a nyelven köszöntötte a barmok mellett hódoló három királyokat is. Akik, – ahogy mondaná most


a fogyatékos, kollektív Neo-Über parafenomén, – mágusok voltak, és akik a kisded titkos szavait azonnal rovásírásba is foglalták, hogy a származását bizonyító rovásdokumentumokkal minél előbb visszatérhessenek párthus honba. Ugyan nem rendelkezünk ezzel kapcsolatban semmilyen hiteles írásos hagyatékkal, de szerény történelmi ismereteim is elégségesek ahhoz, hogy megkockáztassam a következő megjegyzést, azt ti., hogy a birodalom határán már feltehetően várta őket a jegeces éjszakai szél, aki – előre megfontolt szándékkal, érkezésük tiszteletére – az „Über-Mittel” igéjét emelkedett és revelatív hangon már akkor rájuk fuvolázta. Egyébként a későbbi már mutáns variációkból vezették le azt is, hogy csak és kizárólag a nagy mAtyónak köszönhető, hogy a nemzet oly sok nagy és kiváló embert adott a világnak. Ezért is lehet és van oly sok Nobel-díjasa a hazának – állítják.


Fekete trilógia II./a:
Korunk embere idéz, pl. Rákóczi Ferencnek az 1703-as, nemzetekhez intézett kiáltványából, amely az őt ábrázoló és nemrég felújított lovas szobor jobb oldali talapzatára vésve olvasható latinul: (Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera), és amelynek jelentése: „Megújulnak a dicsőséges magyar nemzet sebei.” Előfordulhat, hogy a lelkes igyekezet és értelmezés, úgy fordítja át jelenünkre e tragikus sort, – hiszen széles e hazában mintha valami sötét-delejes és szuicid indíttatás nagyon is azon igyekezne, – hogy az ne a nemzet sebeit gyógyító formulaként hasson és ragyogjon, de hasonlóan a múlt legszégyenletesebb korszakának propaganda-jelmondataihoz, hamis hazafiasságot és hősiességet sugallva, kötelezővé tegye a halált és a gyilkolászást. Pl. így: „Halálig teljesítsd kötelességedet magyar!” Tehát ez a handabandázó és honmentő ürügy, lidérces örvénnyé írná azt át, hogy bűnbakot és áldozatot


keresve/gyártva uszítson, gyilkoljon, meghaljon. Mit szólna ehhez II. Rákóczi Ferenc? Valami effélét: „Nem erről beszéltem nemes nemtelenek. Ti esztelenek, a dicsőséges nemzet szégyene vagytok, s mert bár szüntelen reá hivatkoztok, erény, s bölcsesség híján régi sebeinket megszaggattatván, s azokat újabbakkal is megszaporíttatván, éppen hogy el, s kivéreztetitek a dicsőséges hazát.”

Fekete trilógia I./c:
Miért vannak a képviselőház ülésteremében a Dicsőség, az Egyetértés, a Bölcsesség, az Ékesszólás, a Béke és a Háború allegorikus alakjai? A mai ember a helyükbe festhetne néhány gyapjas mamutot, kőszáli kecskét, totemőst és kőbaltát, sőt demokratikus bónuszként beépíthetne a „szent parlament” toalettjébe, a kis és nagy dolgukat végző képviselők számára néhány hyper-intelligens, több nyelven viccelődő, „még-gyapjasabbra” digitalizált és rendkívül szimpatikus levelibékát is. Hiszen a képviselő urak nem hagyják, hogy az allegorikus alakok emlékezetükbe idézzék a törvényhozás erényeit és azok nemes horderejét. De vajon szembesíthetné e, a „még-gyapjasabb” és rendkívül szimpatikus levelibéka szellemesen viccelődő ülepe, működésük egyoldalú, alapvetően híg-szürke, ám ön és közveszélyes következményeivel, pl. olyan kis apróságokkal, mint hogy a vezetőség, az agyhalál önkéntes jegyeseit tömörítő ultra-über-inhumán-aktuál figuráit, minden zokszó és morális aggály nélkül magas állami kitüntetésben részesítette. Az aktuális statisztikai felmérések azt mutatják, hogy valószínűleg nem szembesíthetné őket, még akkor sem, ha a levelibéka „még-gyapjasabb” és rendkívül szimpatikus ülepe váratlanul és végzetes alapossággal szájon csókolná a szent parlament toalettjében békésen fütyörésző miniszter urakat. Na persze az sem lenne meglepő, ha a rendkívül szimpatikus és még-gyapjasabb


levelibéka ülepe, e kellemetlen és végzetes lehetőség ellen hevesen tiltakozna. És arról indítványát nyomban be is nyújtaná a ház urainak, mert hiszen az ő rendkívül jól nevelt, szimpatikus és szellemes ülepének ahhoz, hogy kellő alapossággal csókolgassa a kétes elmeállapotú képviselőurakat, ne restelljük kimondani, de még neki se lenne gusztusa. Sőt ne restelljük hozzátenni azt sem, hogy az még a stelázsi legfelső polcán előrelátóan ott felejtett penészes és nagyon magányos ecetes uborkának is derogálna.

Fehér trilógia I. elé:
„Én vagyok a változatlan és én vagyok a változó.” Aki ezt tudja: a teremtést nem érezheti kegyetlenségnek. Én nem akarom egyiket sem, másikat sem. Tudom, mindkettő én vagyok. Úgy vagyok mindkettő, mint akarat nélküli akarat. Akaratom akarva akaratlan. Hátrálva, engedve vonz. Helyet készít magában a nem hely, az én magam.


Én vagyok, aki a kettőt egyben tartja, mint a három. Ám aki arra látva tud bennem: a négy, ahogy a lehetőségek a sok az egyben. Tágulásom mutatja, vagy sem, hogy mi minden fér el bennem.

Amikor elengedem, nem tudhatok arról, hogy a kettőt nem tartom egyben, és nem tudhatom azt sem, hogy elengedtem, mert akkor én már nem én vagyok az, aki. Az, aki elengedve tart. Nem az vagyok, aki vagyok, ezért tudja az, a ki? Vagyok – a kérdés.

Úgy tudhat bennem az, aki nem tud, ahogy a tér tudhatna önmagában a pontról, a/mi/ki nem tudja, hogy ő határtalan, a/mi/ki az érzékek számára csak kiterjedéstelen pont (is). Határtalan vagyok, mondja kicsinységem, képzeletem mondása fut most csillagokon túl. Amint ezt a futást gondolom, megvalósítom, s a tér most parányi, szűk, nem férek


benne. Ám az érzékek számára felfogható test, amelyben elfért ennek a csillagokon túli futásnak elgondolása, az is elfért, – amit ért a térben, – bennem az elgondolásban, ameddig az elgondolás elgondolhat, vagy már képtelen elgondolni.

Ami/aki nem fér el a térben az a változatlan, ami a tér maga, ami a kicsiny pont maga, amiben az egészre nyílás passzivitása/aktivitása mozgása/mozdulatlansága: nyugalmának működése és működésének nyugalma megvalósul – a változóban.

Tegyük hozzá, „Kuli jön”, riksa jön, ha nem is látom, nem is hallom, „Kuli jön”, riksa jön.


Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=54057

Közreműködők: Erdély Andrea, Lengyel Zoltán, Perovics Zoltán