Metanoia Lomtár – meditációs objektumok hendikepje az újvidéki SULUV Galériában

Munka közben látunk egy vájó, fúró, ásó, mindent aláásó, »föld alatti« lényt. Látjuk őt, föltéve, hogy van szemünk az ilyen, a mélységben végzett munkához, amint lassan, megfontoltan, gyöngéd kérlelhetetlenséggel halad előre (…).” – mutatkozik be Nietzsche a Virradat nyitóaforizmájában. „Senki sem jő, hogy segítsen; egyedül kell szembenéznie bármi veszéllyel, véletlennel, gonoszsággal”, mindazzal „ami útjába akad” – folytatja a másodikban. Mivel kell szembe néznie a mélységben, a sötétben, egyedül?

Mivel kell szembe néznie a mélységben, a sötétben, egyedül? Azzal, ami kultúránk „apollóni világossága”, a megismerés, az ész, az erkölcs, a humánum kulisszája mögött van, azzal amelyet a gondolkodás és az észismeret, a józan belátás fénye árnyékban hagy. Mögötte hömpölyög az élet mélyrétege, az ösztönélet, az irracionális, az „irdatlan”, a többi csupán röpke lucidum intervallum. Ilyen megfontolt, kérlelhetetlen, föld alatti ásatás eredményeinek, leleteinek érzem a Metanoia Lomtár (meditációs) objektumait. Ahogy végig nézek a kiállításon, a „lomtáron”, „magától” beúszik a benyomás, amikor a Metanoia darab előtti percekben a közönséget beengedik a nézőtérre. Miközben megtelnek a széksorok és mi is elfoglaljuk a helyünket, fürkészem a színpadképet. Ekkor ez még (élő)kép, atmoszféra-mintázat, az előadással itt még a vizualitáson keresztül kerülünk viszonyba: hangulatok, asszociációk mozdulnak. Például a Jég-doktrínák előadáson: a puha, mégis hűvös fehér szövet-kubus geometrikus alakzatokat, tiszta monokróm formákat keretez. Konkoly Ágnes megnyitó szövege