Metanoia Lomtár – meditációs objektumok hendikepje az újvidéki SULUV Galériában

Munka közben látunk egy vájó, fúró, ásó, mindent aláásó, »föld alatti« lényt. Látjuk őt, föltéve, hogy van szemünk az ilyen, a mélységben végzett munkához, amint lassan, megfontoltan, gyöngéd kérlelhetetlenséggel halad előre (…).” – mutatkozik be Nietzsche a Virradat nyitóaforizmájában. „Senki sem jő, hogy segítsen; egyedül kell szembenéznie bármi veszéllyel, véletlennel,

gonoszsággal”, mindazzal „ami útjába akad” – folytatja a másodikban. Mivel kell szembe néznie a mélységben, a sötétben, egyedül? Azzal, ami kultúránk „apollóni világossága”, a megismerés, az ész, az erkölcs, a humánum kulisszája mögött van, azzal amelyet a gondolkodás és az észismeret, a józan belátás fénye árnyékban hagy. Mögötte hömpölyög az élet mélyrétege, az ösztönélet, az irracionális, az „irdatlan”, a többi csupán röpke lucidum intervallum. Ilyen megfontolt, kérlelhetetlen, föld alatti ásatás eredményeinek, leleteinek érzem a Metanoia Lomtár (meditációs) objektumait.

Ahogy végig nézek a kiállításon, a „lomtáron”, „magától” beúszik a benyomás, amikor a Metanoia darab előtti percekben a közönséget beengedik a nézőtérre. Miközben megtelnek a széksorok és mi is elfoglaljuk a helyünket, fürkészem a színpadképet. Ekkor ez még (élő)kép, atmoszféra-mintázat, az előadással itt még a vizualitáson keresztül kerülünk viszonyba: hangulatok, asszociációk mozdulnak. Például a Jég-doktrínák előadáson: a puha, mégis hűvös fehér szövet-kubus geometrikus alakzatokat, tiszta monokróm formákat keretez. A kocka nézőtér felőli oldalát sötét, áttetsző lepel zárja el a tekintet elől: ez egy kisebb négyzet, fekete, a fehér háttér előtt (akárcsak Malevics Fekete négyzetén), amely a színpadkép fókuszpontját takarja ki, azt, ahol – sejtjük – akkumulálódik, sűrűsödik a kép.

A széleken látható formákból és a függöny mögött kivehető, derengő alakokból, kontúrokból, kisebb-nagyobb tárgyakból önkéntelenül is következtetni próbálok, hogy vajon milyen lehet a kompozíció gócpontja. A látható és az elrejtőző dinamikája, egymáshoz való viszonyuk egy már hangtalanul zajló dialógus. A színészek is szoborszerűek, a színpadkép részei, „kompozíciós elemek”, alakjuk csak az árnyalakok síkszerű staffázsfiguráihoz viszonyítva tűnik térbelinek. Meg fog-e egyáltalán elevenedni ez a statikus kép? – hiába számítunk rá, – ezért jöttük –, mégis váratlanul ér, amikor a színész megmoccan.

Pero színpadképe maga is egyetlen nagy installáció, a látvány, a szöveg, a zene, a hang, a jelmez, a fény, a színek, vagy éppen a monokrómia egységbe komponált és virtuóz módon kidekázott összjátéka. Gesamtkunstwerk, totális műalkotás, amely a szellemet, a lélek egészét és összes érzékeinket egyszerre hozza mozgásba, és amelynek a néző idegei, részvéte, rettegése, kétségbeesése, figyelme is része lesz – összeforr vele. Miközben az előadás összművészet, egy gondolatösszefüggést, szellemi terrénumot teremt, mégis ekvivalensen fontosnak tűnik, hogy a motívumok megőrzik önállóságukat is, széttartók: a szöveg, a zene, a kép mindig más és más, új és új regisztereken mozog és ezáltal mindig „máshova céloz”:

bennünk is eltérő intenzitású szólamokat hoz mozgásba, különböző, szellemi, emocionális síkok, tudatalatti zugok polifóniáját alkotja meg. Ilyenek a tárgyak, pontosabban az objektek is, rendeltetésük kettős: egyfelől az előadás szövetébe illeszkednek, ott vannak, akkor, ahogy és úgy vagy gurulnak, csikorognak, lebegnek, függenek, láthatatlan erők hatására mozognak, mégis független, sőt hermetikus világot alkotnak, önálló gondolati, érzelmi terrénumot képviselnek.

Ezért (is) kell, hogy a darab kontextustától függetlenül is megmutassák magukat, kilépjenek helyspecifikus státuszukból. „Lomtárban” vagyunk, kiszuperált, leselejtezett tárgyak között, amelyekre több értelemben is igaz, hogy elvesztették eredeti funkciójukat. Már alapanyagaik, a fa- és fémdarabok, a hétköznapi tárgyak, a drót, a kalap, a csipesz, az iskolai tábla vagy éppen a nem (vagy már nem, itt nem) hétköznapiak, mint például a Kalasnyikov vagy a fémbölcső, olyan valóságelemek, amelyeket az idő, a történelem és az alkotó karöltve foszt meg eredeti jelentésüktől, és éppen e megfosztottság, az eltérő gondolati kontextus nyit teret új életüknek. Az anyagokból összeálló objekt pedig szintén eredeti gondolatösszefüggéséből kimetszve jelenik meg: a színpadkép nagy installációjából kizuhanó mikroinstallációvá avanzsál, amelyet saját története, az alkotó, a közönség és a kiállításlátogató de- és rekonstruál.

Tehát lomtárban vagyunk, de Metanoia lomtárban: a valóságsíkok egymásba játszása jelenik meg itt is, csak éppen az objekteken keresztül. Itt a tárgy beszél, és az összefüggéseket tudatunk vagy éppen – véleményem szerint jellemzően – tudatalattink szcenírozza. És ez a mozgás, alakulás szüntelen, végtelen kontinuusnak tűnik, egyrészt szó szerint – a tárgy volt, követhetőek rajta történetének nyomai, most is van, – éppen viszonyulok hozzá –, és lesz a jövőben is, ráadásul újra színpadra lép majd, hatni fog, új és új kapcsolódásokat hozva létre. Másrészt átvitt értelemben is: szervesen tartozik hozzájuk a közönség és a kiállítás-látogató jelenlegi és jövőbeli interpretációs horizontja: soha nem lesz egy jelentés, soha nem lesz végső jelentés, soha nem lesz befejezett alakzat. És bár szüntelenül ki van téve annak, hogy az előadás fragmentuma, instrumentuma legyen és a kiállításon a néző értelmezze, sajátos belső világa mégis hozzáférhetetlen rejtély marad.

A Lomtár tárgyszövedékében, tárgykölteményeiben tehát a színház képzőművészetté lesz, de nem szűnik meg (Metanoia) színháznak lenni: szüntelenül síkot vált, egyensúlyi helyzeteket modellez, egyszerre szellemes és vérfagyasztó, határorozottan koncepciózus, mégis végtelen teret nyit a más, a különböző narratívák, az egyéni olvasatok számára. Konkoly Ágnes megnyitó szövege