Előadások - Védett állatok (eksztázis objektum)
Hamvas Béla: Eksztázis
Kommentár I:
Volt nekem egy nagybátyám. Ő agyvérzéssel született – emiatt több műtéten esett át. Nagyon szerette az embereket és az életet. Epilepsziás rohamai nem tudom pontosan, hány éves korában kezdődtek, azt viszont tudom, hogy sok gyógyszert szedett, és mindig nagyon figyelte az óráját, hogy pontosan időben vegye be azokat. A nagymamáék akkoriban egy téglagyár telephelyén laktak. Emlékszem, a kuli megrezegtette a falakat, hiszen csak pár méterre haladt el a ház mellett, amikor a kiégetésre szánt téglákat szállította a kemence-beállókhoz. Volt ott a téglagyárban egy üres disznóól, amit a Lacika – így hívták a nagybátyámat – átalakított: kibélelte újságpapírral, kimeszelte és ráfestett egy házszámot is. Ez volt az ő házikója, ide húzódott vissza, amikor egyedüllétre vágyott. Egyszer beavatott egy fontos tervébe, ami akkoriban nagyon foglalkoztatta. Erről csak mi tudtunk, és hallgattunk is róla. Téglaport vegyített össze vízzel és ezt a keveréket flakonokban tárolta, s amikor megkérdeztem tőle, hogy
mire lesz ez jó, vagy mi a célja vele, akkor azt válaszolta, hogy biztosan látom, mennyi a rosszaság körülöttünk. Ő úgy döntött, elkezdi a maga kísérleteit és ezzel a vegyülettel naponta háromszor, pontban a saját gyógyszereinek bevételével egy időben, meglocsolja a téglagyár területének azon részeit, ahol a legtöbb veszekedést,kiabálást szokta hallani. Pár hét múlva örömmel újságolta: hat a szer, mert azokon a területeken kevesebb a gyűlölködés, békésebbek az emberek, mint annak előtte.
Ha jött a roham, mindig útra kelt, csak úgy gyalogszerrel tíz kilómétert is megtett akár. Egyik nap a nagymama elküldte őt a boltba vásárolni. Laci ezután többé nem jött haza. Sokszor mondta, hogy elindul és keres magának egy orvost, aki meggyógyítja.
Budapesten, egy metrókocsiban halt meg. Rohamot kapott – az emberek nem segítettek neki, úgy mesélték, részegnek nézték. 19 éves volt.
Előttem van, ahogy az óráját nézi és siet, hogy gyógyszereit bevegye, és előttem van, amint szalad a flakonjával, hogy harmóniát teremtsen... – ez volt életem legmegindítóbbés legszebb Istentisztelete. – Nincs hozzá fogható vasárnapi prédikáció...
Perovics Zoltán
Kommentár II:
A mozdulatlan utazás
Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez.
Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Mily nagy a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér.
(részlet Weöres Sándor A teljesség felé című írásából)
Kommentár III:
A történeti egzisztencia a válságba veti magát és szemét minden bizonyosság elől lehúnyja. Haladás – fejlődés – minden folyik – létért való küzdelem – dialektika. Mivel az abszolútot feladja, a következménye rossz lelkiismeret. De a rossz lelkiismeretbe is beleveti magát és a megkínzottságban is gyötrődik (amor fati).
Életünk csaknem teljes egészében az éjszakában zajlik le – betegségben, bűnben, alvajárásban - , és életünk csaknem teljes egészében küzdelem az éjszakával. De az őrület jele, ha valaki felhőkig érő hűséggel ragaszkodik az éjszakához, és életéből a sötétségnek dicsőséget emel, csakis azért, nehogy az elvetéltség tudatán kívül egyetlen bizonyosságot szerezzen. Nehogy a hamis megnyugvástól való félelmében más bázist találjon, mint azt az egyet, amelyről minden véglegeset feldúlhat. A történeti egzisztencia az idő mámorától ájultan életerőinek szétfoszlását kell nézze.[...]
Az ember helyet foglalhat a természetben, ahol aszerint, hogy milyen feltételek között született, élhet a homályban boldogabb, vagy boldogtalanabb életet. Helyet foglalhat a szellemben, ahol aszerint, hogy milyen álmokat sző, álmodozhat. Az egyik éppen olyan nem-létező, mint a másik. Az ember az űrben marad. Nincs más, mint a mozdulat, hogy a természetből szellem fakad. Világ nincs másutt, mint a villámban, ahol az éjszakából világosság születik.[...]
A misztérium, mondja Bachofen, a kettő, amely tulajdonképpen egy. Lét-élet, nappal-éjszaka, hím-nő, világos-sötét, szellem-test: az eredet ugyanaz, mégis kettő, amely egymással ellentétben áll.
(Hamvas Béla: Patmosz, 140., 98., 291.o.)
Közreműködők:
Jenei János, Képes Gabi, Kiss Attila Etele, Orcsik Roland, Bulatovics Gábriel, Klapcsik László, Barna Gábor, Francia Gyula, Ferenczi Ernő, Millasin Levente, Dudás Levente, Tóth Balázs, Benkő Szabolcs, Illés Zoltán, Ember Zoltán, Perovics Zoltán.
Hangkeverés: Hunyadi Zsolt
Hang: Schwimmer Péter
Ruhák: Bánki Róza
Külön köszönet Haász András tervezőnek, Balogh János kivitelezőnek.
Rendező: Perovics Zoltán