Előadások - A XX. Századi kispendrajv / Metanoia Lomtár (overunderground) - Berlinben
Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal -- felirásuk: "én!" "enyém!" "nekem!" "engem!" s falát mindenfelé kinyomta "az én kincsem", "az én lázam", "az én üdvöm", végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.
Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek,
nem értik mi történt velük, nem látnak az
éjszakában, jajgatva vergődnek a szeméten,
vagy futkosva, egymásra tiporva cipelik törött, recsegő holmijukat,
vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva --
De van aki lát közöttük
és szurokba hempereg és meggyujtja magát hogy azok is lássanak: kétségbeesett világosság, eleven fáklya!
Páran rámutatnak: "Ni, a bolond,
szurokba mártotta magát és elhamvad,
ahelyett hogy menteni segítene."
Mások kiáltják: "Az ő fényénél látunk!"
és még gyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat.
Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya?
a törmeléket, a trágyát,
és fölötte a fekete semmit,
honnan már hiányzik Felhőkakukvár
és eltűntek az angyalok, a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi, még a Háboru Angyala is (mert amit ezek háborunak néznek: egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben; hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?) s még a Gyűlölet Angyala is (mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír; de hol az igazi gyűlölet már?)
Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van.
Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel, s nem hinnék hogy angyal, hogy az alakot váltott szeretet, mely inkább mosolyog mint haragszik. S ha közelről látnák: nem hinnék hogy az Undor Angyala, mely oly szép, mint az a nő, kit álmunk legmélye hord, a gyilkos megrészegül tőle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik, s a tiszta is megdöbben előtte: mi a szépség, hogy íly sodra van?
S az üvöltve lobogó fáklya, s e végső édesség: ugyanegy.
Ha kérdik őt -- felel:
"Ne fontoskodj." Ajkát biggyesztve szól:
"Ne fontoskodj." Harmadszor is azt mondja: "Ne fontoskodj." S elhallgat.
Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít:
"Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv, e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, és működése nyugalom."
Igy kiált az eleven fáklya, végre összeroskad,
Igy kiált az eleven fáklya, végre összeroskad,
száján dül a pernye, a korom,
még csontja is fekete.
Az Undor Angyala
egykedvüen játszik
a rom felett.
Vár.
Weöres Sándor
Közreműködők:
Erlauer Balázs, Jovánovics József, Kovács Gábor Péter, Klapcsik László, Krasznahorkai Ágnes, Lengyel Zoltán, Lengyel Nóra, Lukács Ádám, Manga Dániel, Nagy Zoltán, Petró Annamari, Rábel Zsófia, Hegedűs Márton(szaxofon), Bánki Róza(ruhák)
Felvételről: Turi Tímea, Perovics Zoltán és Perovics Anna Johanna.
Rendező: Perovics Zoltán