(...) Az a szövevényes szöveganyag, amit a témáról Pero egybeszerkesztett, most nem zárt, emlékműszerű dokumentum-együttes (mint például a „Tizenhárom hónap” című mű esetében), de nagyon is pulzáló organizmus, mivel a korabeli idézeteket jelenkori, sőt egészen friss „hozzászólásokkal” komponálta egybe, s ez utóbbit szó szerint kell érteni. A mai szövegek ugyanis nem a politikusok kinyilatkoztatásaiból, hanem azokból a slampos, hétköznapian brutális megjegyzések közül valók, amelyek az internetes fórumokon jelennek meg az egyetértő civilek véleménykényszere nyomán, s hol nyers kegyetlenséget, hol ízléstelen vicceket tolmácsolnak.
Hátborzongató a végeredmény, mert ily módon a mű a rasszizmus nyílt (mit nyílt, „öntudatosan”, nagy hangon felvállalt), primitív, naprakész deklarációját tárja elénk, s bár koránt sem ismeretlenek az effajta megnyilvánulások, Pero oly módon tálalja ezeket, hogy a néző lúdbőrzik.
Ezzel együtt, de ugyanakkor ennek ellenére a Jégdoktrínák… című előadás nem végletesen lehangoló, ami annak az eltartásnak köszönhető, miképp Perovics a jelenkori idézeteket kezeli: szarkazmussal szemlélve a mérhetetlen emberi tudatlanságot.
A színpadkép fekete-fehér, de oly mesterien bevilágított, hogy az éles sziluettek és az árnyalatok együttese képzőművészeti érzékenységű látványt eredményez (mint ahogy ez Perónál megszokott) s az egész leginkább egy szimbólumos tablóra hasonlít, amelynek egyként kompozíciós részei a színészek, s az apróbb-nagyobb beállított, belógatott, a játéktérben egyéb módon elhelyezett tárgyak. (...)
Mivel Perovics színháza Peroviccsal azonos, saját víziójának természetszerűleg ő az első számú megalkotója, ám a végeredmény minősége kizárólag ensemble módon, vagyis elkötelezett, a rendező precizitását magukévá tévő partnerek segítségével valósulhat meg. Kik között egyformán jelentős szerepe van a hangkeverésért (Lengyel Zoltán),
a jelentéses öltözékekért (Csúri Anna), a tárgyak kivitelezéséért (Kiss Attila Etele) felelős munkatársaknak, és főleg a játszóknak.
A főszereplő most is – mint Pero utóbbi darabjaiban – a rendkívüli előadói képességekkel rendelkező Erdély Andrea, akinek színpadléti szabadsága, ereje és színessége ezúttal is lenyűgöző. Persze, hagyományos értelemben vett szerepek vajmi kevéssé léteznek a Metanoia előadásaiban, szuggesztív színészi jelenlét és játék nélkül a művek értelmezhetősége csorbát szenvedhetne. Bár az együttes-hatás mindig, Pero valamennyi darabjában létrejön a rendező határozott koncepciója nyomán, ez alkalommal a Szabadkáról meghívott vendég, a kiváló G. Erdélyi Hermina egy másik magaslati pontot hoz létre (Diószegi Ágnes szimbiotikus partnerségével), így ennek a produkciónak egy – nem leválasztható, de észrevételezhető – többletet ad a karizmatikus színészi munka.
A Jégdroktrínák… Perovics Zoltán egyik legjobb előadása. De lehet, hogy a mi egyik legjobb előadásunk. A kezdés előtt ugyanis kérdőíveket osztanak ki – zsidókra, cigányokra és hajléktalanokra vonatkozó kérdésekkel –, melyeket kitöltve, még előadás előtt visszaadunk, s Pero azt mondja, a mi véleményeink is formálják majd a következő előadások hangját/hangsúlyait.
Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=48631