A fekete vászonnal körbeburkolt terem egyszerre idézi a szoba nagyságú camera obscurákat és az apró figurás színházi jeleneteket rejtő kukucskáló dobozokat. (Egy alkalommal, lekésve az előadás elejét, a vetítőterem kisablakából szemlélve, hangtól fosztottan még erősebb volt a kukucska-hatás, ami egyben a Lumiére-ek által kiszorított Edison-féle ősmoziverzió, az egyszemélyes kinetoszkóp élményét is felidézte.)
A téglatest beburkolatlan felében ülve nézőként egyszerre vagy benne a kockában mint pici figura, és leselkedsz a kis lyukon az elfordított/ferdített valóságkép után kutakodva. A fekete dobozban egy fekete-fehér esküvői tableaux vivant, amit a (körben ülő) nézők térfeléről egy emelvényre állított (szintén bábuszerű) vak ember "néz". Az alapbeállítás tehát – az élet "sötét oldalát" (haláltáncot vagy erotikus jelenetet) ábrázoló kukucskálódoboz, illetve a valóságot fejjel lefelé fordító camera obscura megidézésével, és a vak ember "tekintetével" – többszörösen is a másként látás,
a másként értés élményét ígéri.(...)
Ami viszont idegen lehet a mai nézőnek ebben a dobozvilágban, az a nem-antropomorf színészi játék. A camera obscurák, peepshow-k és lanterna magicák óta eltelt hosszú idő után hajlamosak vagyunk "a" színházi befogadást meghatározó normának tekinteni azt, hogy a színpadon "természetesen" kell viselkedni. Elfeledkezünk arról, hogy csak egy színháztörténeti szakaszról van szó, ami olyan tágabb esztétikai ideológiába illeszkedik bele, aminek érdekében áll elfelejteni, hogy az antropomorfizmus hamis dolog: mint hasonlító elemet, adottnak veszi az emberit, ismerősnek tünteti fel az ismeretlent, s innentől kezdve nem kérdez rá, hogy mit ért emberi alatt. A visszafelé, ismételgetve, monotonon, köhögve, ordítva történő szövegmondás – a széteső identitás történetével párhuzamosan – megmutatja az emberi racionalitás billenékenységét, azt, hogy csak egy kicsi szögű elforgatással például a kommunikatív beszéd mennyire csak egy
lehetőségnek mutatkozik a sok közül.(...)
A Kispendrajvban nem csak a szövegmondás rugaszkodik el a kommunikáció praktikus funkciójától, de a szereplők mozgásukban sem utánozzák a valóságban megszokott emberi mozdulatokat. A kimerevített kép inkább a fotó médiumát idézi, mint a színpadon dübörögve rohangáló "színházét".(...)
A történet egyszerre a szerelemé-szerelemvesztésé, az alkotásé és a zsidóságé, mikro- és makroéletek históriája: a kitaszítás, a (fészekből) kiesés, az elveszés történetei. A pendrájv ikonja DNS-hez hasonlít: kiírni magunkból az apaságot, s egyben apává válni újabb szublimálnivalókat termelve: az, ami én voltam, amivel egy voltam, elválik tőlem, önálló életet kezd, nem tudom uralni. Úgy tesz, mintha visszajönne, aztán megint elválik tőlem végtelenül ingázva időben és térben: most ismerős, most idegen, most
ismerős, most idegen...
A levegő visszafele áramlik a beszélő száján; a mondatok végtelenül ismétlődnek a megakadt pillanatban; a pólya üres, a gyerek hangja mégis hallatszik. A színház, ami mediálisan ki van szolgáltatva a lineáris időnek, egy dobozba préselődve saját Másikjává válik. Visszautaztunk a színház gyökereihez, oda, ahol még a filmmel találkozik; de maradtunk is nyugati (színházi) kultúrán nevelkedett önmagunkban: egy egyszerre ismerős és ismeretlen kockában és azon kívül, saját kifordított világunkban és az után leskelődve.(...)