(...) Az előadás éles vágásokkal, radikális regiszterkeverésekkel dolgozik (felidéződnek például a betelefonálós tévéműsorok, melyek az ostoba hiszékenységet és a varázsütésre történő meggazdagodás vágyát használják ki), ám minden egyes jelenet hozzájárul ahhoz, hogy különböző aspektusokból táruljanak fel a gerjesztett indulat, a gyilkos téboly és az elhárított felelősség szimptómái. A jelenetek gyakran önmagukban is több rétegűek szemantikailag: elhangzik az eredeti, a vélt felsőbbrendűség pozíciójából szóló szöveg (archív felvételről vagy élőszóban), megjelenik valamilyen formában ennek parodisztikus ellenpontja (a primitív indulatokat megcélzó banalitás leleplezése), és harmadik rétegként a szövegek pusztító, halálos potenciáljának jelzése, az ismert következmények rettenetes árnyéka. (...)
(...) Úgy érzem magam, mint aki egyszer csak tudatára ébred, hogy időzített bombán ül: a hétköznapokban elszigetelt jelenségnek tűnő szélsőséges megnyilvánulások hirtelen
egyetlen masszív, gyúlékony, sötét tömbbé állnak össze, – a feszültségtől alig kapok levegőt. A dramaturgia abszolút csúcspontját, vagyis ez itt inkább a mélypont, a diktátort alakító Erdély Andrea háromszor üvölti ki Hitler iszonyatos mondatát: „Teljesüljön bennetek a mások megsemmisítésének parancsa!” Harmadszor már láthatóan erőt kell gyűjtenie, belekapaszkodik a pulpitusba, már könnyes a szeme, és amikor azt hinnénk, hogy nincs tovább, elment a falig, fölhasználta összes fizikai és lelki tartalékát, még egyszer összeszedi magát, és még egyszer, harmadszor is kiüvölti azt a rettenetes, vérfagyasztó mondatot. És akkor már én is sírok: mintha a föld nyílna meg, és színről színre belelátnánk az emberi természet, az emberi gonoszság kétségbeejtő mélységeibe; a lelki teherbíró képességünk határán – akárha Dürer melankolikus, lehajtott fejű angyalának tekintetét követnénk, akinek kartonpapírból kivágott mása kezdettől fogva velünk van a pulpituson. Az angyal szinte élőnek hat a beálló csöndben… Soha megrendítőbb színházi pillanatot! Azon az estén a szerepei mögül királynőként
kiragyogó Erdély Andrea könnyei olvasztották meg a fenyegetően összetorlódó jégtáblákat… (...)
(...) A Jég-doktrinák esztétikailag, dramaturgiailag és etikailag alaposan végiggondolt, kíméletlenül egyenes, tiszta beszéde érzékennyé teszi a nézőt önnön konformitásának, biztonság iránti vágyának kockázataira. (...)
(...) A jó szándékú nemzetközi egyezmények diplomáciai nyelve emelkedett, kiegyensúlyozott és megnyugtató. Könnyű vele egyetérteni. A Metanoia előadása viszont minden, csak nem megnyugtató. A nézők utána még hosszú percekig ülve maradnak, mintha ennek a hosszú, folyton a jeges semmibe való kivágódással fenyegető súlytalansági gyakorlatnak eszelős irama a székükhöz préselné őket. De talán nem csak erről van szó. Azóta se tudok számot adni magamnak arról a különös, meglepő érzésről, ami elfogott
azon a januári estén a kivilágított nézőtéren: nem is tudom, mikor örültem annyira utoljára, örültem-e így valaha életemben annak az egyszerű ténynek, hogy emberek vesznek körül, emberek között lehetek…
Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=58298