Mielőtt a Kispendrajv nyelvezetét boncolgatnánk, idézzük fel egy gondolat erejéig Erdély Miklós Bújtatott zöld című munkáját, mely kapcsán a szerző a következőt állította: "Az új rafinéria egy művön belül is és egy életen belül is a jelentés kioltására törekszik. Hagyja fölnőni a különböző vonatkozásokat, de kijátssza őket egymás ellen, és új telítettségben szünteti meg az egyes vonatkozások egyedüli érvényét." Ez a "jelentéskioltás" a Metanoia Artopédia nevében, illetve már az előadás címében is működik.(...)
A jelentés-kioltás a Kispendrajvban nem pusztán a teljes kiüresítést tűzi ki célul, mert szimultán módon jelentéssűrítésként is működik. A látszólag össze nem illő elemek groteszksége reflektált, és még fájdalmasabbá teszi, kiélezi a tragikum és a humor közti viszonyt. Ilyen az a jelenet, amikor a menyasszony (Petró Annamari) szülése után a mindenes clown riporterként odalép a fehér pólyához
(szintén "örök" Metanoia-motívum), játékmagnóval, s felveszi a gyerek beszédét: "Ki vagyok szolgáltatva minimum kettő, de általában több elmeállapotnak. Azon vagyok, arra ítélnek, hogy a dolgot valahogy megoldjam, mert ezek nem tudják. Ráadásul állandóan picsognak."(...)
A darab "artopéd" nyelvezete látszólag össze nem illeszthető elemekből, fragmentumokból áll, s ez a darab néhány kritikusát zavarba hozta. A Kispendrajv "artopédiája" leginkább a tudattalanhoz áll közel, az álom, illetve a mese logikája működteti. Ám a Kispendrajv "artopéd" mese: az előadás töredékes dramaturgiája folyton reflektál arra, hogy a darab egy kis adathordozó, amelyet a "szemlélőnek" kell megnyitnia. (...)
Az előadás szórólapján a következőt olvashatjuk: "művészetellenes – anti-művészetellenes – művészet". Már ebben a provokatív műfajmegjelölésben
megfigyelhetjük a Metanoia Artopédia munkájának szimultaneitását: a szavak kiforgatása a megkövült, megmerevedett formákból – a paradox teljesség, a szakrális és a profán kapcsolata visszaállításának igényével. Azzal, hogy a Metanoia a szakralitást sohasem giccses, ál-ezoterikus formában képzelte el, hanem színházi elődeihez (Artaud, Kantor, Halász Péter, Jeles András stb.) hasonlóan, mindig az emberi egzisztencia esendőségéből indult ki. A Metanoia clown-világa kapcsán Peter Brook kolbászt majszoló bohócai jutnak eszünkbe, vagy még inkább Tadeusz Kantor "zéró-színháza": "Figyelmeztetés: de azért legyünk óvatosak, és ne higgyünk azoknak, akik e metafizikus meggondolásból a mindenféle sámánok és »guruk« komor és tompa pátoszát, keresett és üres gesztusait kínálják. A tarka cirkuszi hangulat, az irónia, a szarkazmus, a humorérzék, a metafizika emberi oldala." A Kispendrajv clownjainak van már perós előzménye, ugyanis az orosz Oleg Zsukovszkijjal közösen rendezett egy darabot Danyiil Harmsz Projekt címmel (Metanoia Színház és Teatr La Pushkin koprodukció, 2006), ahol mindketten
bohócokat játszottak. Peró mostani clown-mozgása erősen emlékeztet az akkorira, s így a jelen darab magában foglalja, átértékeli a korábbit is. (...)
A színpadi kép két részre oszlik, ez szintén az egységlátást provokálja a szemlélőben: az egyik oldalon clown-szülészek, bábák, enviromentőrök, menyasszonnyal és vőlegénnyel, velük szemben a másik oldalon viszont a "Metanoia lomtár"-feliratú, fehér vászonnal letakart széken álló "fókavadász-imitátort" látjuk (Lengyel Zoltán). A "Metanoia lomtár" alól jeges szél süvítését hallani, illetve fókahangokat. A "fókavadász-imitátor" fehér kampós botot tart a kezében, fekete napszemüveg a fején. E figura egyszerre jelképez vakot (a Metanoia mindig is szimpatizált a félretaszítottakkal, a nyomorultakkal, akik nem tudnak lépést tartani az "egészséges" többséggel), illetve felkiáltó jelként is működik a mozdulatlanságával. Másfelől pedig a Metanoia lomtár őreként értelmezhetjük. (A "Metanoia lomtár" felirat a csoport színházi objektumaiból,
kosztümjeiből összeállított 2007-es Metanoia lomtár (overunderground) című szegedi kiállítására utal, így ez a felirat önidézetként is működik.) A "fókavadász-imitátor" elnevezése is többirányú: az "imitátor" szó mindenképpen színház-leleplező gesztust hord magában, azzal szembesít, hogy a színház nem egylényegű a valósággal, hanem pusztán annak imitációja, illúziója. Úgy tűnik, a Metanoia artopédiája arra irányul, hogy a gondolkodás nélkül elfogadott, megmerevedett jelentéseket, tévképzeteket, a kiüresedett műfaj- és identitáshatárokat folyton megkérdőjelezzük magunkban. Az előadást sűrűn átszövő önidézetek szimultaneitása szintén az önértelmezés folyamatának részét képezik.(...)A Metanoia-előadásainak hagyományához hűen, a mostani darab sem tapssal, hanem a szemlélődésre, a látottak, átéltek megemésztésére, átgondolására való felhívással zárul. A taps csupán a színházi produkciót érinti, ami a Metanoia Artopédia munkájában is jelen volt, ám olyan alapként, amely nem nőhet a szellemiség fölé.