A művészetnek, véleményem szerint, akkor van értelme, ha éppen csak annyira öncélú, hogy a közben a közönségének is nyújt valamit. A néző igenis szórakozni szeretne, élvezni, nevetni, sírni, gyűlölni, látni – bármit, ami által kap valamit. Az avantgárd kora lejárt, és bár a posztmodernben a művész mindent megtehet anélkül, hogy közönség nélkül maradjon, gondolnia kell arra is, hogy valamiből megéljen. Azaz mégis elmenjen valaki, és megnézze. Tehát kell neki a közönség. (…) Nem vitatom, tudhattam volna, hogy nem számíthatok szokványos előadásra. Azt sem vonom kétségbe, hogy ezek után némileg jogtalan a kritikám. Lehetséges, hogy nem érintett meg az avantgárd szele, az is, hogy nincsen szemem a (magas művészeten túli) plafon-művészetre – de az is, hogy a színház nem lehet ennyire öncélú.
Forrás