METANOIA ARTOPÉDIA: KÖSZÖNÖM JÓL! – VAN BENNE VALAMI NYUGTALANÍTÓ
(..) Az előadás a színház megszokott eszközeit félre rakja. Nincs a klasszikus értelemben vett lineáris, narratív szál, csupán fel-felvillanó képek, hangok..
(..) A korszakok egybecsúsznak, egyszer néhány századdal előrébb találjuk magunkat, amikor a tudomány még csak próbálgatta szárnyait, aztán meg könyörtelenül a jelenbe kerülünk.
(..) A térkezelés merész és sajátos, a játéktér még véletlenül sem akar hasonlítani egy színpadra. A filmszerűséget hangsúlyozza, hogy a maroknyi nézőt a játéktértől vászon választja el...
(..) ..és nem enged belépést, még akkor sem, amikor ezt a fehér takarót elhúzzák, a gúlában (egyik díszletelem) forgó alakok, tárgyak így is rejtve maradnak.
A néző a fényekre, az éppen megvilágított részekre, és a hangokra, a zenére van utalva. Az auditív vagy a vizuális aspektusa erősebb? Mindkét dimenziót kihasználja, a végletekig feszíti. Csend (a beszéd hiánya leginkább), amelyben a kis fel-felvillanó, mozgó fények uralkodnak, kimerevített, sötét élőképek, amelyeket csupán sejteni lehet. Másodperc, másodperc, má-sod-per-c, perc, percek, pe-ee-r-c. Az idő teljes elvesztése. Eltűnik a vizualitás, fájdalmassá válik a nézés.
(..) "- Nem szégyelled már, hogy meghalnál; kéred, a régi cellából, melyet már gyűlölsz, vinnének át egy újba, melynek a gyűlöletét csak eztán tanulhatod meg." (Franz Kafka) Az egész mű egy hatalmas intertext. (..)
A legkézenfekvőbb a vászon közepénél található felhúzható, folyamatos mozgásban lévő játékszék. Egy pillanatig sem feledkezhet meg róla a vászon másik oldalán ülő néző, ahogyan a halálról sem.
A metaforák körébe tartozik az előadás elején megjelenő játék baba is, akinek a tekintete pásztázza a közönséget. Annak ellenére, hogy élettelen, belenéz a szemükbe, mintha mondani akarna valamit (vagy mond is?). Az élettelen baba (gyerek) napjai is meg vannak számlálva, az egyik kalitka majd megtalálja őt is. Nem csak az ő figurájára jellemző, hogy megtartják a távolságot az élettől. Nem akarnak semmit utánozni, úgy beszélnek valamiről, hogy nem élnek a mimézis módszerével. Mégis mintha ez által közelebb járnánk a dolgok velejéhez.(..)